Barabás Miklós, és a biedermeier festészet

Barabás Miklós (1810 - 1898) magyar festő, az első olyan művész, aki a festészetből meg tudott élni, grafikus, az egyik legkorábbi magyar fényképész, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, aki elsősorban portréfestőként szerzett hírnevet, 211 éve született. 

Első mestere az erdélyi szász tájképfestő és népéletképeket rajzoló ifj. Franz Neuhauser volt. A litográfia (kőnyomat) fortélyait Barra Gábortól, a litográfia jeles képviselőjétől sajátította el; az ezzel a technikával készített képei egész életében keresettek maradtak. Rendszeres festészeti tanulmányait a nagyszebeni rajziskolában kezdte (1825-ben), de elégedetlen volt annak akadémikus szemléletével. 1828-ban Kolozsvárra ment, ahol egy Gentiluomo nevű, éppen ott tanító olasz festő lett a mestere, akitől megtanulta az olajfestés alapjait — addig jobbára krétával rajzolt vagy vízfestékkel dolgozott.

1829-ben Bécsbe utazott, hogy a Képzőművészeti Akadémián tanuljon tovább. 1830-ban márciusában fel is vették, de kortársaitól tudjuk, hogy igen nehezen, mert a direktorban gyanút ébresztett a rengeteg jeles, amit az alacsony, vézna fiatalember a távolinak tűnő nagyenyedi iskolában kapott — ezért a felvételhez több képet helyben kellett megrajzolnia. Bécsben szegénységben élt, ráadásul elkeserítette, hogy ott is gipszmodelleket rajzoltattak vele, ezért már az év novemberében visszautazott Kolozsvárra. Kisselev tábornok pártfogásával Bukarestbe költözött, és ott divatos arcképfestővé vált, egyre jobban keresett. Követhető mesterek híján önállóan csiszolta tudását, fejlesztette technikáját. 1834-re már elég pénzt gyűjtött össze ahhoz, hogy Itáliába utazhasson; ott ismerkedett meg egyrészt a múlt emlékeivel, másrészt Róma pezsgő művészeti életével.

Hosszabb időt töltött velencei képtárakban, ahol egész nap vázlatokon, gyors akvarelleken rögzítette magának a nagy elődök kompozíciós elveit, színharmóniáit, formavilágát. Itt találkozott William Leighton Leitch angol akvarellistával, akinek könnyed előadásmódja megragadta fantáziáját, felcsigázta becsvágyát. Onnantól együtt utaztak, és közben folyamatosan tanultak egymástól (Barabás főleg a vízfestés technikáját). BolognaFirenze, majd Róma után eljutott Nápolyba is, majd 1835-ben, tapasztalatokkal gazdagon feltöltekezve tért haza.

Pest művészeti életében VeroneseEurópa elrablása című festményéről Velencében készített másolatával tűnt fel. Az ifjú művészt felkarolta az Aurora-kör, a kor legtekintélyesebb íróinak társasága. Ő lett az egyik legkeresettebb magyar arcképfestő, aki kizárólag művészetéből meg tudott élni. Elhalmozták munkával egyrészt az írók, másrészt a Széchenyi István és Szemere Miklós által megmozgatott főrendek. Modelljei gyakran közeli barátai voltak, így Vörösmarty MihályPetőfi Sándor és Arany János is.

A kor hősei, közszereplői mellett gyakran kérték fel gazdag nemes-, illetve polgárasszonyok megfestésére. Ők időnként családjuk körében jelennek meg, egyes képeken (valószínűleg a megrendelő igényei szerint) gazdagon felékszerezve, másokon egyszerű selyem- vagy bársonyszalaggal hajukban, de szinte mindig egy-két szál virággal kezükben. Testtartásuk változatos: van, aki öltözködik, más tükörbe néz, bár a legtöbben teljes díszbe öltözve néznek szembe a szemlélővel — többnyire áttetsző fehér ruhában, de néha nehéz bársonyban vagy selyemben. Arcképeinek stílusa egyszerű, tárgyilagos; rajtuk a bécsi biedermeier hatás nem uralkodik el. Törekedett az arcképek egyedi jellegének kiemelésére, de modellje jellemének megjelenítésére nem. Általában kevés színt használt, ezeket azonban kiváló érzékkel; képeinek színharmóniája kiemelkedő.

Behatóan foglalkozott a művészet elméleti kérdéseivel, és ennek elismeréséül a Magyar Tudományos Akadémia már 1836-ban levelező tagjává választotta.

 

1839-ben megvette a Városmajor utca 44. sz. alatti szőlőbirtokot, amin felépítette a Barabás-villát — ez ma kulturális eseményeknek ad otthont. A villa 1840-ben épült fel, és a festő élete hátralevő részét kisebb megszakításokkal Pestbudán töltötte. Miután Pestre költözött, egy időre felhagyott a nagy vásznakkal, és csak az 1840-es évek második felében kezdett újra ilyeneket (főleg zsánerképeket) festeni. Az 1840-es évektől portréihoz, majd életképeihez is tájképeket festett háttérnek.

bmv

A Barabás Villa

Egyes, ritka esetekben az akvarellel színezett rajzokat később olajfestékkel, vászonra is megfestette, időnként jelentős időeltolódással. A leghíresebb ilyen képe A Széchenyi lánchíd alapkőletétele, aminél az akvarell (1842) és az olajfestmény között 22 év telt el.

1859-ben vált lehetővé a Képzőművészeti Társulat megalakítása — ő volt a társulat kezdeményezője és 1862-től haláláig elnöke is. 1867-ben Pest városának képviselőjévé választották.

1896-ban aranyérmet nyerte a millenniumi kiállításon.

 

forrás: Barabás Miklós


Nyomtatás   E-mail