Rachel Portman - kiérdemelten az élen
"Mindig megpróbálok a filmzenéimhez igazi dallamokat írni. Megtanultam, amikor régen nagy filmeket néztem, hogy ezek nagyon függenek egy jelentős dallamtól, ilyen például A Keresztapa. Ha a dallam tényleg működik a filmben, akkor a zene is jóval több lesz, mint egy egyszerű aláfestés."
Rachel Portman-re 1996-ban figyelt fel a filmvilág, amikor olyan dolog történt az Akadémia díjátadóján, ami addig még soha: a legjobb eredeti filmzene kategóriában ő lett a nyertes, ezzel első női komponistaként bevonulva a filmtörténet nagykönyvébe, aki ebben a megtiszteltetésben részesülhetett. Nevét azóta is a sikert kiérdemlő Emma című romantikus filmmel azonosítják, pedig Rachel Portman többet is letett az asztalra, mint egy jól sikerült filmzenét.
Rachel Mary Berkeley Portman az angliai Haslemere városában látta meg a napvilágot 1960-ban. Már tinédzserként több hangszeren játszott, zenei tanulmányait a Charterhouse Schoolban kezdte (zongora, orgona, brácsa, zeneszerzés), diplomáját pedig a University of Oxford hallgatójaként szerezte.
Egyetemi évei alatt az iskola színházában megrendezett darabokhoz komponált zenét, majd David Puttnam producer televíziós munkát ajánlott neki. Az "Experience Preferred... But Not Essential" című romantikus tévéfilmhez kellett zenét írnia, ami olyan jól sikerült, hogy ezt követően a BBC csatornánál kapott állást. Karrierje kezdetén így számos sorozathoz és televíziós filmhez írt zenét, és bár a rivaldafényt elkerülte, a BBC-nél töltött évek alatt a legnagyobb brit rendezőkkel dolgozhatott, és több műfajban is csiszolhatta stílusát.
Hogy mégis a mozik világában futott be, az a 90-es évek siker - szériájának köszönhető. Először Mike Leigh 1991-es „Az élet oly édes” című filmjéhez írt zenét, majd a következő évtől már Hollywoodban komponált. Alan Parkerrel a "Promenád a gyönyörbe" aláfestésén dolgozott, és a "Wong Foo, kösz mindent! - Julie Newmar" című filmhez írt zenéjének különcsége a zeneszerzőt csak még inkább a figyelem középpontjába állította. Ekkor kötött házasságot Uberto Pasolini producerrel is.
Ezzel pedig elérkeztünk 1996-hoz, amikor megírta a zenét Douglas McGrath Jane Austen-adaptációjához, az "Emmá"-hoz, amelyért a cikkünk elején említett Oscar-díjat kapta. Mivel Portman ekkor elsősorban romantikus komédiákhoz írt könnyed dallamairól volt ismert, először ilyen felkéréseket kapott sikere után ("Meglesni és megszeretni", "Ennivaló a csaj "), majd jött két olyan rendező is, akik drámazenét kértek tőle – így születhetett meg a "Rabszolgalelkek", majd a "Charlie kettõs élete", illetve "A mandzsúriai jelölt" filmzenéje. A siker sorozat pedig nem ért véget, Lasse Hallströmmel forgatott két filmje ("Árvák ", "Csokoládé") újabb elismeréseket hozott neki - többek között két Oscar-, két Grammy-jelölést, az utóbbi film zenéje pedig egy Golden Globe-nominációt is ért. Ő írta a zenét a „Hart háborúja” című filmhez és a „Ház a tónál” is az ő műve. Rachel Portman operaszerzõként is bemutatkozott már, "A kis herceg"-bõl írt operáját Houstonban mutatták be 2003-ban, melyet két évvel később televízióra is adaptált.
Férjével és három lányával Londonban él és alkot, a régi klasszikus zeneszerzési módszereket felhasználva, továbbra is távoltartva művészetétől az egyre népszerűbb elektronikus kellékeket.
Rachel Portman-re 1996-ban figyelt fel a filmvilág, amikor olyan dolog történt az Akadémia díjátadóján, ami addig még soha: a legjobb eredeti filmzene kategóriában ő lett a nyertes, ezzel első női komponistaként bevonulva a filmtörténet nagykönyvébe, aki ebben a megtiszteltetésben részesülhetett. Nevét azóta is a sikert kiérdemlő Emma című romantikus filmmel azonosítják, pedig Rachel Portman többet is letett az asztalra, mint egy jól sikerült filmzenét.
Rachel Mary Berkeley Portman az angliai Haslemere városában látta meg a napvilágot 1960-ban. Már tinédzserként több hangszeren játszott, zenei tanulmányait a Charterhouse Schoolban kezdte (zongora, orgona, brácsa, zeneszerzés), diplomáját pedig a University of Oxford hallgatójaként szerezte.
Egyetemi évei alatt az iskola színházában megrendezett darabokhoz komponált zenét, majd David Puttnam producer televíziós munkát ajánlott neki. Az "Experience Preferred... But Not Essential" című romantikus tévéfilmhez kellett zenét írnia, ami olyan jól sikerült, hogy ezt követően a BBC csatornánál kapott állást. Karrierje kezdetén így számos sorozathoz és televíziós filmhez írt zenét, és bár a rivaldafényt elkerülte, a BBC-nél töltött évek alatt a legnagyobb brit rendezőkkel dolgozhatott, és több műfajban is csiszolhatta stílusát.
Hogy mégis a mozik világában futott be, az a 90-es évek siker - szériájának köszönhető. Először Mike Leigh 1991-es „Az élet oly édes” című filmjéhez írt zenét, majd a következő évtől már Hollywoodban komponált. Alan Parkerrel a "Promenád a gyönyörbe" aláfestésén dolgozott, és a "Wong Foo, kösz mindent! - Julie Newmar" című filmhez írt zenéjének különcsége a zeneszerzőt csak még inkább a figyelem középpontjába állította. Ekkor kötött házasságot Uberto Pasolini producerrel is.
Ezzel pedig elérkeztünk 1996-hoz, amikor megírta a zenét Douglas McGrath Jane Austen-adaptációjához, az "Emmá"-hoz, amelyért a cikkünk elején említett Oscar-díjat kapta. Mivel Portman ekkor elsősorban romantikus komédiákhoz írt könnyed dallamairól volt ismert, először ilyen felkéréseket kapott sikere után ("Meglesni és megszeretni", "Ennivaló a csaj "), majd jött két olyan rendező is, akik drámazenét kértek tőle – így születhetett meg a "Rabszolgalelkek", majd a "Charlie kettõs élete", illetve "A mandzsúriai jelölt" filmzenéje. A siker sorozat pedig nem ért véget, Lasse Hallströmmel forgatott két filmje ("Árvák ", "Csokoládé") újabb elismeréseket hozott neki - többek között két Oscar-, két Grammy-jelölést, az utóbbi film zenéje pedig egy Golden Globe-nominációt is ért. Ő írta a zenét a „Hart háborúja” című filmhez és a „Ház a tónál” is az ő műve. Rachel Portman operaszerzõként is bemutatkozott már, "A kis herceg"-bõl írt operáját Houstonban mutatták be 2003-ban, melyet két évvel később televízióra is adaptált.
Férjével és három lányával Londonban él és alkot, a régi klasszikus zeneszerzési módszereket felhasználva, továbbra is távoltartva művészetétől az egyre népszerűbb elektronikus kellékeket.
Vissza a hírekhez
