Johann Pachelbel, az orgona mestere
Johann Pachelbel 1653. szeptember elsején látta meg a napvilágot Nürnbergben, ami akkoriban Európa egyik kulturális központjának számított. Tehetsége már gyermekkorában megmutatkozott, fiatalon órákat vett Heinrich Schwemmertől és az orgonista Georg Caspar Weckertől. Általános tanulmányai mellett már 15 évesen az altdorfi egyetem hallgatója lett. Később Kaspar Prentz lett a mestere, aki megismertette vele az olasz zenét, többek között Frescobaldi és Carissimi művészetét is.
1673-ban Bécsbe költözött, ahol a Stephanskirchében Johann Kaspar Kerll mellett lett segédorgonista. Tőle sajátította el technikája javát, és korának kiemelkedő orgonistája lett belőle. Négy évvel később visszatért Németországba. Eisenachban telepedett le, ahol két jelentős esemény is történt: kinevezték a királyi palota orgonistájának Daniel Eberlin alatt, aki nemcsak kiváló orgonista, hanem az egyik legnevesebb zeneszerző is volt; valamint találkozott a Bach-családdal.
Johann Ambrosius Bachnak jóbarátja lett és kapcsolatuk az idővel csak szorosabbá vált. 1680-ban – abban az évben, amikor leghíresebb művét, a D-dúr Kánont szerezte – ő lett Ambrosius lányának keresztapja, majd pár évvel később több gyermekét is tanította, köztük Johann Sebastian Bach-ot is. Pachelbel bátyját, Johann Christoph-ot is tanította. Az ifjú Johann Sebastian ekkoriban rendszeresen titkon, holdfénynél másolta le Pachelbel kéziratait, így zenéjére Pachelbel művészete indirekt, mégis direkt módon hatott.
Pachelbel 1690-től Stuttgartban lett udvari-, majd 1692-től Gothában városi orgonista, 1695-ben pedig visszatértért szülővárosába, ahol egykori mentorát, Georg Caspar Weckert váltotta a Sebalduskirche orgonistájaként.
Zeneszerzőként előszeretettel komponált billentyűs hangszerekre, témáiba olasz zenei elemeket is beépített. Bár legismertebb műve a Kánon D-dúrban, amelyet gyakran hallhatunk esküvők bevonuló zenéjeként is, ezen felül számos kevésbé ismert művet hagyott maga után. Kéziratban fennmaradt 95 Magnificat-fúgája, 60 orgonára írt korálja, 16 toccátája, 26 nem-liturgikus fúgája, 17 billentyűs szvitje, és sok egyéb kisebb szerzeménye, kamarazenék és áriák.
1706. március 9-én halt meg, Nürnbergben.
1673-ban Bécsbe költözött, ahol a Stephanskirchében Johann Kaspar Kerll mellett lett segédorgonista. Tőle sajátította el technikája javát, és korának kiemelkedő orgonistája lett belőle. Négy évvel később visszatért Németországba. Eisenachban telepedett le, ahol két jelentős esemény is történt: kinevezték a királyi palota orgonistájának Daniel Eberlin alatt, aki nemcsak kiváló orgonista, hanem az egyik legnevesebb zeneszerző is volt; valamint találkozott a Bach-családdal.
Johann Ambrosius Bachnak jóbarátja lett és kapcsolatuk az idővel csak szorosabbá vált. 1680-ban – abban az évben, amikor leghíresebb művét, a D-dúr Kánont szerezte – ő lett Ambrosius lányának keresztapja, majd pár évvel később több gyermekét is tanította, köztük Johann Sebastian Bach-ot is. Pachelbel bátyját, Johann Christoph-ot is tanította. Az ifjú Johann Sebastian ekkoriban rendszeresen titkon, holdfénynél másolta le Pachelbel kéziratait, így zenéjére Pachelbel művészete indirekt, mégis direkt módon hatott.
Pachelbel 1690-től Stuttgartban lett udvari-, majd 1692-től Gothában városi orgonista, 1695-ben pedig visszatértért szülővárosába, ahol egykori mentorát, Georg Caspar Weckert váltotta a Sebalduskirche orgonistájaként.
Zeneszerzőként előszeretettel komponált billentyűs hangszerekre, témáiba olasz zenei elemeket is beépített. Bár legismertebb műve a Kánon D-dúrban, amelyet gyakran hallhatunk esküvők bevonuló zenéjeként is, ezen felül számos kevésbé ismert művet hagyott maga után. Kéziratban fennmaradt 95 Magnificat-fúgája, 60 orgonára írt korálja, 16 toccátája, 26 nem-liturgikus fúgája, 17 billentyűs szvitje, és sok egyéb kisebb szerzeménye, kamarazenék és áriák.
1706. március 9-én halt meg, Nürnbergben.
Vissza a hírekhez
