Beethoven: C-dúr zongoraverseny
Beethoven 1798-ban bemutatott C-dúr zongoraversenye még Mozart nyomdokaiban halad, a köztudatban mégis mindmáig ez a mű él a zeneszerző első zongoraversenyeként. Heti zenei listánk második helyezettjét ismertetjük.
Beethoven viszonylag kevés versenyművet hagyott ránk, ami utal a műfaj történetében bekövetkezett új korszakra. A XVIII. század hangversenyeinek tartalma gyökeresen megváltozott: az emberek többé nem azért mentek el egy-egy koncertre, hogy kifinomult zenei élményben részesüljenek, hanem hogy a zseni, a különc kibontakozásának tanúi lehessenek. Nem mintha ez a rejtett plusz Mozart koncertmuzsikájából hiányzott volna, az ő körülményei között azonban ez mindvégig saját magánügye maradt. Hallgatóságát nem ezzel nyerte meg, hanem zenéjének eleganciájával, gáláns fordulataival. Beethoven ellenben elindulása percétől éreztette, ő egy olyan egyéniség, aki uralkodásra termett.
Időközben megváltozott a zongora felépítése is, ami Beethoven pályája során érte el mai fejlettségi fokát. Új effektusok kínálkoztak a zongoraművész és a zongorára komponáló zeneszerző számára. Megnőtt a hangszer ereje, kiszélesedett hangterjedelme, kifejezési skálája szinte határtalanná vált, bármely hangszer hangszínét felidézhette rajta az ügyes játékos. Ez a szólóhangszer már egyenrangú partnere bármilyen nagy létszámú szimfonikus együttesnek, nem szorul tapintatos kíséretre, sőt, ha kell, fölébe is kerekedik a zenekarnak. Mivel Beethoven elsősorban saját magának komponálta zongoraversenyeit, ezekből egyúttal a zeneszerző zongorajátékára is tudunk következtetni. Beethoven valószínűleg rendkívül markáns, erőteljes zongorajátékos volt, a széles oktávmenetek, teltfogású hangzatok, végletes dinamikai kontrasztok virtuóza. Másfelől ez magyarázattal szolgálhat a versenyművek kis mennyiségét illetően: a teljes megsüketülés után a magában való fantáziálás a zongorán még lehetséges volt, zenekarral együtt Beethoven azonban nem léphetett fel többé nyilvánosan. Részben tehát ezért is mondott búcsút öt zongoraverseny, egy hegedűverseny és egy hármasverseny után végleg e műfajnak.
Az 1795-ös esztendő táján Beethoven — aki ekkor töltötte be huszonötödik éves életévét és alig két éve költözött Bécsbe, a „zongorák városába” — két zongoraversenyt komponált: a B-dúr és a G-dúr koncerteket. S bár saját kijelentése szerint valójában a B-dúr művet írta előbb, az opusz-számozás a C-dúr versenyt részesítette előnyben, így a köztudatban a mai napig ez a mű él a zeneköltő első koncertjeként.
Beethoven zongoratechnikája és hangszere ez idő tájt még nem alakult ki véglegesen, a C-dúr koncert indítása mégis nyomban meggyőzi a hallgatót arról, hogy ez a pregnáns, egyértelmű és határozott téma, végérvényes mondanivalót hordoz: „leteszi a garast” a bécsi zenei élet asztalára. A szonátatétel mindhárom témájának megvan a sajátos profilja: az imént említett főtémát elsősorban a ritmus jellemzi; a melléktéma simulékony nyolcadai kis hangközlépésekben haladva fonódnak kifejező dallamfüzérré; a zárótéma a Viotti-hegedűversenyek közkeletű indulótematikáját eleveníti fel. Az első tételhez Beethoven három kadenciát írt, de a gyakorlatban számos más kadenciákat is játszanak ehhez a koncerthez.
A záró rondó sziporkázó jókedv és megannyi tréfás ötlet gazdag tárháza. Ezek kiemelkednek a „nyaktörő” ugrások, komikusan az ütem súlytalan részére tett hangsúlyok, a keresztezett kézzel való játék megannyi hatásos effektusa és nem utolsósorban az a bővérű népdalemlék, amelyet Haydn és Mozart után Beethoven is gazdag humorral idéz fel. A karakterisztikus ritmikájú rondót több ízben is megszakítja a szólóhangszer rövid kadenciája, amely minden alkalommal úgy hat, mint egy szertelen ötlet, a rapszodikus hirtelenséggel szabadjára engedett fantázia félig tréfás, félig komoly játéka.
Vissza a hírekhez
