Az utolsó puritán – Glenn Gould
Édesanyja, Florence Greig, aki szegről-végről leszármazottja volt a nagy norvég komponistának, Edvard Griegnek (Gould gyakran „Edvard bácsikámként” emlegette Grieget), már akkor tudta, hogy fia híres zongoraművész lesz, amikor az még csak magzatként a hasában volt. Az ifjú Glenn szinte mozarti képességekről tett tanúbizonyságot, hiszen hamarabb ismerte a kottát, mint a betűket. Abszolút hallása hihetetlen érzékenységgel és káprázatos zenei memóriával párosult. A Torontói Konzervatóriumban zeneelméletet, orgonát és zongorát tanult, tanulmányait 12 éves korában fejezte be.
Versenyen csak egyszer indult fiatalkorában – amelyet megnyert –, mivel a versengést, a versenyszellemet elítélte. A zenei köztudatba Bach Goldberg-variációk című művének 1955-ben készített felvételével robbant be, amelyet sorra követtek a nemzetközi meghívások. Ő volt az első nyugati művész, aki eljutott a Szovjetunióba 1957-ben, s koncertjein Bachot és az akkoriban még kevésbé játszott Schönberg-, Berg- és Webern-darabokat zongorázott.
Már egész fiatalon komponált is, leginkább a késő romantika, valamint a dodekafónia állt hozzá közel, de végül egyetlen olyan műve született, amit opusz-számmal is ellátott: egy egytételes vonósnégyes. Zongoristaként különleges repertoárral büszkélkedhetett: gyakran játszott Bachot, az új bécsi iskola komponistáinak zenéit, Beethovent, Mozartot, s olyan ritkaságokat is, mint a reneszánsz Orlando Gibbonst (akit legkedvesebb zeneszerzőjének vallott), Richard Strausst, Sibeliust, Bizet-t, de egyáltalán nem tartotta nagyra Chopin, Liszt, Schubert, Schumann, Debussy vagy Bartók muzsikáját. Az életről és a zenéről alkotott nézetei miatt magát George Santayana regénye alapján az utolsó puritánnak nevezte.
Az összes fellépésén és felvételén egy apja által készített 35 cm-es széken zongorázott, amitől ma valószínűleg minden zongoratanár idegrohamot kapna, hiszen szinte alulról kapaszkodott fel hangszeréhez. Vérkeringési zavarok miatt még nyáron is sálban és nagykabátban járt, gyógyszereket szedett, alig aludt, keveset evett, játékát mindig hangos dúdolással kísérte, magánélete nem volt és nem is nagyon gyakorolt, mivel első olvasás vagy hallás után azonnal megjegyezte a darabokat, ezért sose játszott hangversenyein vagy felvételein kottából, még dalkíséreteket, kamaraműveket sem. (Itt érdemes megjegyeznünk, hogy bizonyos orvosok szerint Gould az autizmus egyik fajtájával bírt: állítólag Asperger-szindrómában szenvedett.)
Egyik legmeghökkentőbb cselekedete pedig talán az volt, amikor bejelentette visszavonulását a koncertpódiumtól, mindezt 32 évesen. Nem tartotta megfelelő alkotói közegnek a hangversenytermet, s ezután már csak lemezfelvételeket, televízió- és rádióműsorokat készített (létrehozta a kontrapunktikus rádiós hangjáték műfaját), humoros paródiaműsor is került ki kezei közül, két film zenéje is fűződik a nevéhez (Az ötös számú vágóhíd, Háborúk) és rengeteget írt, válogatott írásai magyarul is olvashatók „Tiltsuk be a tapsot!” címmel.
Hipochondriája következtében még csak kezet sem mert fogni szinte senkivel a lehetséges fertőzések miatt, remeteként szállodákban élt és telefonon tartotta a kapcsolatot az emberekkel, de például nagyon szeretett vezetni, s autókázás közben Mahlert, Petula Clarkot vagy Barbra Streisandot hallgatott teljes hangerővel.
1981-ben újra felvette a Goldberg-variációkat, egy merőben más értelmezésben, 1982-ben, ötven éves korában pedig elhatározta, hogy abbahagyja a zongorázást és vezénylésre (gyönyörű felvételt készített Wagner Siegfried-idilljéből), valamint még több írásra adja fejét. De ez azonban már sajnos nem következett be, 1982. szeptember végén agyvérzést kapott, s már nem lehetett megmenteni. Október 4-én hunyt el, s a kórboncnok szerint fizikuma, szervezetének állapota legalább egy nyolcvanéves ember állapotának felelt meg. Sokáig néhányan azt sem hitték el, hogy valóban meghalt, az emberek azt gondolták, hogy Gould újabb játékáról van szó, hogy még inkább elzárhassa magát a világtól alkotói magányában…
Vissza a hírekhez
