Goethe Egmont című szomorújátékának bécsi előadásához 1809 őszén kérte fel a császári színház igazgatója Beethovent kísérőzene írására. A zeneszerző örömmel tett eleget a felkérésnek, ugyanis nagy tisztelője volt a német romantikus irodalom főalakjának. Erről tanúskodnak közös hölgyismerősükhöz már a bemutatót követően írott szavai: „Ha Goethének rólam ír, keresse ki mindazokat a szavakat, amelyek kifejezhetik iránta való mélységes tiszteletemet és csodálatomat; éppen magam is készülök írni neki az Egmont tárgyában, amelyhez zenét írtam, mégpedig kizárólag a költeményei iránt való szeretetből, mert ezek boldoggá tesznek engem. De ki mondhat elegendő köszönetet egy nagy költőnek, egy nemzet legdrágább kincsének?"
 

Az 1810 júniusában megtartott bemutatót követően a teljes kísérőzenét csak ritkán adták elő, ám a legutoljára megkomponált nyitány népszerűsége azóta is töretlen. Liszt Ferenc a romantikus irodalmi ihletésű programzene mintáját látta benne: „Az Egmontban az új idők egyik legelső példáját láthatjuk: egy nagy zeneművész lelkesültségét közvetlenül egy nagy költő művéből meríti”.
 

Goethe drámája valóságos történelmi eseményeken alapszik. II. Fülöp spanyol király Egmont Lamoral grófot bízza meg a hispán uralom alatt álló németalföldi tartományok vezetésével. A gróf azonban a király helyett ténylegesen kormányzó, véreskezű diktátorként hírhedté vált Alba herceg ellenében a lázadó nép oldalára áll, ám elbukik. Az uralkodó bosszúja nem maradhat el: Egmontot elítélik, és kivégzéséig börtönbe csukják. Talán mondanunk sem kell, hogy a politikai mellé – minden történelmi alapot nélkülöző - szerelmi szál is társul Goethe feldolgozásában. Klára, a németalföldi polgárlány, aki iránt gyengéd érézelmek ébrednek Egmontban, a hős bukását követően öngyilkos lesz. A börtönben mint a Szabadság angyala jelenik meg Egmont előtt, és babérkoszorút nyújt át neki. A hős a szabadság eljövendő győzelmében reménykedve indul a vesztőhelyre.
 

Pándi Marianne a következő szavakkal foglalja össze, hogyan sűríti Beethoven a nyitányba a cselekményt: „Az Egmont-nyitány tragikus összeütközése két eszmei véglet között történik: egyik a mű elején exponált spanyol elnyomás, amelynek sötét terhét Beethoven a szvit-muzsikából ismert sarabande-tánc ritmikájával érzékelteti; a másik véglet a tömegek hősi küzdelme, a szabadságharc eszméje, amelyet a mű befejezése hirdet. A kezdet tragikus moll hangja a nyitány végső kicsengésében diadalmas dúr-hangzássá fényesedik, a sarabande baljós, szaggatott akkordjaiból szabadon árad himnikus ének bontakozik ki.”
 

Magyar vonatkozású érdekesség, hogy az 1956-os forradalom napjaiban a Magyar Rádió a újra és újra az Egmont-nyitányt sugározta. A legenda szerint a szerkesztők hamarjában e mű egyik lemezfelvételét tudták előkeríteni, ám vannak, akik szerint nem volt egészen véletlen a választás. Mindenesetre sokak számára az ’56-os szabadságharc zenei jelképévé vált az Egmont-nyitány.