A zene mindenkié - Kodály Zoltán
Kodály Zoltán Kecskeméten született, 1882-ben. Középiskolai tanulmányai alatt zongorázni, hegedülni és gordonkázni tanult, majd 1900-ban Budapestre költözött, hogy a Zeneakadémián folytathassa tanulmányait Koessler János vezetésével. Zeneszerzést tanult és közben az egyetem bölcsészkarát is hallgatta. Doktori disszertációját a magyar népdal strófaszerkezetéről írta.
Megismerte Vikár Béla fonogramgyűjteményét, és ennek hatására döntött úgy, hogy népdalgyűjtésbe kezd vidéken. 1906-ban kutatásaiba bekapcsolódott Bartók Béla is, akivel életre szóló barátságot kötött. Magyar népdalok címmel tíz-tíz népdalt adtak ki közösen zongora kísérettel ellátva.
1907-től a Zeneakadémia zeneelmélet és zeneszerzés tanára lett. Első jelentős zeneszerzői sikereit a tízes években aratta, és hamarosan külföldön is ismertté vált. 1909 és 1920 között kizárólag zongora- és zenekar-kíséretes dalokat, zongoraműveket és kamaradarabokat írt. Vokális alkotásaiban a magyar dalkultúra megteremtésére törekedett. A magyar klasszikus költők: Arany, Kisfaludy, Berzsenyi, Kölcsey, Csokonai és Balassi verseire írott műveivel próbálta pótolni azt a dalkultúrát, amely még a költők életében nem létezett. A kortárs irodalom is felkeltette érdeklődését: Ady Endre verseit éppúgy megzenésítette, mint barátja, Balázs Béla vagy Móricz Zsigmond alkotásait. Dalainak köszönhetjük a nyelv hajlamaihoz alkalmazkodó prozódia megszületését. Zeneszerzőként tudatosan próbált elszakadni a magyar zenei életben uralkodó német hatástól, ehelyett a világos és szabatos francia zenét — elsősorban Debussyét — tekintette mintaképének.
1921-től ismét a Zeneakadémián tanított és az MTA keretein belül az összegyűjtött népdalok rendszerezésével és kiadásra előkészítésével foglalkozott. 1923-ban Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 50. évfordulója alkalmából írta meg egyik fő művét, a Psalmus Hungaricust, amellyel világszerte ünnepelt zeneszerző vált belőle. Munkásságát 1930-ban Corvin-koszorú kitüntetéssel ismerték el. Az 1940-es években a Magyar Tudományos Akadémia tagja, majd elnöke lett. Számos egyetem - a kolozsvári, a budapesti és az oxfordi - avatta díszdoktorrá, munkáját háromszor díjazták Kossuth-díjjal. Nyolcvanöt éves korában hunyt el, miután egész életét a magyar zenei fejlődésnek, gyökereink megismerésének, értékeink továbbörökítésének szentelte.
Nevelési koncepciója ma a magyar zenei köznevelés alapját képezi. Világszerte „Kodály-módszerként” ismerik és próbálják követni azt a puszta elgondolást, hogy minden iskolás gyermek tanuljon énekelni és az énektanulás keretein belül hangjegyeket olvasni.
Szerinte a jó zenész kellékei négy pontban foglalhatók össze: kiművelt hallás, kiművelt értelem, kiművelt szív és kiművelt kéz. A négynek párhuzamosan kell fejlődnie, állandó egyensúlyban, ha egyik is elmarad vagy előreszalad, baj van.
Legismertebb művei: Háry János, Székely fonó, Psalmus Hungaricus, Budavári Te Deum, Galántai táncok, Mátrai képek
Megismerte Vikár Béla fonogramgyűjteményét, és ennek hatására döntött úgy, hogy népdalgyűjtésbe kezd vidéken. 1906-ban kutatásaiba bekapcsolódott Bartók Béla is, akivel életre szóló barátságot kötött. Magyar népdalok címmel tíz-tíz népdalt adtak ki közösen zongora kísérettel ellátva.
1907-től a Zeneakadémia zeneelmélet és zeneszerzés tanára lett. Első jelentős zeneszerzői sikereit a tízes években aratta, és hamarosan külföldön is ismertté vált. 1909 és 1920 között kizárólag zongora- és zenekar-kíséretes dalokat, zongoraműveket és kamaradarabokat írt. Vokális alkotásaiban a magyar dalkultúra megteremtésére törekedett. A magyar klasszikus költők: Arany, Kisfaludy, Berzsenyi, Kölcsey, Csokonai és Balassi verseire írott műveivel próbálta pótolni azt a dalkultúrát, amely még a költők életében nem létezett. A kortárs irodalom is felkeltette érdeklődését: Ady Endre verseit éppúgy megzenésítette, mint barátja, Balázs Béla vagy Móricz Zsigmond alkotásait. Dalainak köszönhetjük a nyelv hajlamaihoz alkalmazkodó prozódia megszületését. Zeneszerzőként tudatosan próbált elszakadni a magyar zenei életben uralkodó német hatástól, ehelyett a világos és szabatos francia zenét — elsősorban Debussyét — tekintette mintaképének.
1921-től ismét a Zeneakadémián tanított és az MTA keretein belül az összegyűjtött népdalok rendszerezésével és kiadásra előkészítésével foglalkozott. 1923-ban Pest, Buda és Óbuda egyesítésének 50. évfordulója alkalmából írta meg egyik fő művét, a Psalmus Hungaricust, amellyel világszerte ünnepelt zeneszerző vált belőle. Munkásságát 1930-ban Corvin-koszorú kitüntetéssel ismerték el. Az 1940-es években a Magyar Tudományos Akadémia tagja, majd elnöke lett. Számos egyetem - a kolozsvári, a budapesti és az oxfordi - avatta díszdoktorrá, munkáját háromszor díjazták Kossuth-díjjal. Nyolcvanöt éves korában hunyt el, miután egész életét a magyar zenei fejlődésnek, gyökereink megismerésének, értékeink továbbörökítésének szentelte.
Nevelési koncepciója ma a magyar zenei köznevelés alapját képezi. Világszerte „Kodály-módszerként” ismerik és próbálják követni azt a puszta elgondolást, hogy minden iskolás gyermek tanuljon énekelni és az énektanulás keretein belül hangjegyeket olvasni.
Szerinte a jó zenész kellékei négy pontban foglalhatók össze: kiművelt hallás, kiművelt értelem, kiművelt szív és kiművelt kéz. A négynek párhuzamosan kell fejlődnie, állandó egyensúlyban, ha egyik is elmarad vagy előreszalad, baj van.
Legismertebb művei: Háry János, Székely fonó, Psalmus Hungaricus, Budavári Te Deum, Galántai táncok, Mátrai képek
Vissza a hírekhez
