A szimfonikus versenymű
Liszt Ferenc 1857. január 7-én bemutatott második, A-dúr zongoraversenye hosszú évtizedeken át foglalkoztatta a szerzőt, mígnem azt végső formájában kialakította.
Amikor 1839-ben a mű első vázlatait papírra vetette, Liszt elsősorban világjáró zongoravirtuóz volt. Ám mire pedig a darabon a végső tollvonásokat 1861-ben bevezette a partitúrába, már visszavonult a pódiumról, és idejének java részét az alkotásnak szentelte. Jellemző, hogy az 1857. január 7-i weimari ősbemutatón Liszt már nem is a zongoránál ült, hanem a karmesteri pódiumról vezényelte az előadást, a zongoraszólamot pedig egyik tanítványa, Hans von Bronsart játszotta. (Érdekesség, hogy Liszt első, Esz-dúr zongoraversenyét csak két hónappal később mutatták be.)
Liszt a kéziraton a „Concerto symphonique” (szimfonikus versenymű) alcímmel látta el a művet. Az egyetlen témát kibontó és variáló koncepciót Henry Charles Litolff-tól kölcsönözte Liszt, és ennek segítségével szakított a korábban egyeduralkodó szonátaformára épülő versenymű-szerkezettel. A darabról Pándi Marianne hangversenykalauzában a következők olvashatók: „Hasonlóan az Esz-dúr versenyműhöz és a később komponált Haláltánchoz, Liszt ezúttal is egytémájú, egyetlen központi gondolatra épülő zenemű megalkotását tűzte ki céljául. Ez azonban éppúgy jelenti a hangulatok változatosságát és a mondanivaló sokrétűségét, mint a forma gazdag belső tagolását. A zenekar a nagy szimfonikus költeményeknél tapasztalt fejlett technikával és hangszerelésbeli újszerűséggel járul hozzá a modern műforma kialakításához, a szólóhangszer pedig új szellemben rendeli alá kápráztatóan virtuóz magánszólamát az együttes hangzás követelményeinek.”
Liszt a kéziraton a „Concerto symphonique” (szimfonikus versenymű) alcímmel látta el a művet. Az egyetlen témát kibontó és variáló koncepciót Henry Charles Litolff-tól kölcsönözte Liszt, és ennek segítségével szakított a korábban egyeduralkodó szonátaformára épülő versenymű-szerkezettel. A darabról Pándi Marianne hangversenykalauzában a következők olvashatók: „Hasonlóan az Esz-dúr versenyműhöz és a később komponált Haláltánchoz, Liszt ezúttal is egytémájú, egyetlen központi gondolatra épülő zenemű megalkotását tűzte ki céljául. Ez azonban éppúgy jelenti a hangulatok változatosságát és a mondanivaló sokrétűségét, mint a forma gazdag belső tagolását. A zenekar a nagy szimfonikus költeményeknél tapasztalt fejlett technikával és hangszerelésbeli újszerűséggel járul hozzá a modern műforma kialakításához, a szólóhangszer pedig új szellemben rendeli alá kápráztatóan virtuóz magánszólamát az együttes hangzás követelményeinek.”
Vissza a hírekhez
