Liszt Berlioz Fantasztikus szimfóniájának hatására kötelezte el magát a programzene újszerű kifejezési formái mellett (1833-ban még zongoraátiratot is készített belőle). Az Amit a hegyen hallani és a Tasso című szimfonikus költeményeit a Les Préludes (magyarul Előjátékok) követte, a mű teljes címe Les préludes d'après Lamartine, ami arra utal, hogy Alphonse de Lamartine Költői elmélkedések című műve ihlette.

A történet – a zenetörténészek szerint – mégsem ennyire egyértelmű. Az egyik magyarázat szerint a mű eredetileg egy férfikórusra és két zongorára írott darab nyitányaként keletkezett 1844-ben, miközben Liszt Franciaországban, Spanyolországba és Portugáliában utazgatott. Mivel azonban az eredeti szöveg meglehetősen gyenge volt, Liszt Victor Hugót kérte meg, hogy írjon programot a zenekari darabhoz. A dolog húzódott, ezért Liszt keresett megfelelő szöveget, és így talált rá Lamartine költeményére. A dolgot bonyolítja, hogy egyesek szerint később Liszt készítette a zenekari hangszerelést, mások szerint viszont svájci asszisztense, Joachim Raff hangszerelte a művet.

Egy biztos: az 1856-ban, a lipcsei Breitkopf und Härtel által kiadott mű előszavát – tulajdonképpen a mű programját – maga Liszt írta: „Mi más is életünk, mint előjátékok szakadatlan sorozata ahhoz az ismeretlen dallamhoz, amelynek első, ünnepélyes hangját a halál csendíti meg? A szív fénylő hajnala a szerelem. Melyikünk sorsát nem zavarja azonban meg a boldogság első áradata után a vihar ereje, amely durva leheletével széttépi a gyengéd illúziókat, villámával lesújtja annak oltárát? És melyik mélyen sebzett lélek nem keres ilyen megrázkódtatások után nyugalmat a természet idilli csendjében és saját emlékeiben? A férfi azonban nem sokáig képes ilyen nyugalomban élni, és mikor a trombita felharsan, elsőnek rohan a csatába, a legveszélyesebb posztra, hogy a küzdelemben ismét visszanyerje önmagát és belső erejét.”

A darabot 1854-ben Liszt Ferenc elsöprő sikerrel mutatta be Weimarban, ami rögvest a hangversenytermek standard repertoárdarabjává vált. Ez a népszerűség már szinte zavarta a komponistát, aki később – némi szarkazmussal – Gartenmusiknak, kerti muzsikának nevezte művét.

A darab születése és indíttatása kapcsán mai napig tartó vita zajlik a zenetörténészek között. Franz Brendel német zenekritikus 1857-ben megjelentetett tanulmányában azt írta, hogy a mű programja a darab előszaván alapul. Az írást Liszt is ismerte, és megállapításait elfogadta (ez Liszt levelezéséből derült ki). Ugyanakkor az előszó a szimfonikus költemény után készült, így mégsem tekinthető a darab forrásának. Ebben a vonatkozásban az is kérdéses, milyen mértékben lehet forrásnak tekinteni Lamartine versét. Peter Raabe német zeneszerző (aki először készítette el Liszt műveinek kronologikus jegyzékét) szerint a költeménynek semmi köze nincs a zeneműhöz. Ezt az álláspontot osztotta Haraszti Emil magyar származású zenei szakíró is, aki szintén a kórusműhöz kapcsolta a darab születését. Mindezekkel szemben Alexander Main 1979-es művében szoros kapcsolatot vélt felfedezni a szimfonikus költemény és a vers között, szerinte Liszt a költemény elolvasása után írta meg művét. A magyar zenetörténészek mindenesetre a Lamartine-kapcsolatot, illetve az e köré épült álláspontot képviselik, de a kórusmű előzményt is megemlítik.