„Danse macabre” – A halál a művészetben

A haláltánc (franciául danse macabre) allegorikus műfaja a késő középkorból ered. A téma egyaránt helyet kapott a költészetben, a zenében, a képzőművészetben és a színjátszásban. Minden bizonnyal a 14. század második felében született, s általában a képeken, illetve a versekben a halál csontváz formájában sírig táncoltatja „áldozatát” korra, nemre és társadalmi pozícióra való tekintet nélkül. Arra hívja fel figyelmünket a haláltánc műfaja, hogy életünk hamar elmúlik, a halál közel van, s előtte egyenlő minden ember.  

A táncmotívum kereszténység előtti hiedelmekre utal, amelyek szerint a temetőben éjjel táncra kelnek a halottak, de hajnalig vissza kell térniük a sírokba. A tánc azonban az élettel is összekapcsolódik bizonyos keresztény kultúrákban, például az íreknél, hiszen egyik legismertebb népdaluk, a Lord of the Dance arról szól, hogy Jézus Krisztus a Tánc ura, és amíg tánc lesz a Földön, addig az emberek boldogok lesznek. A haláltánc létrejötte sokat köszönhet a társadalmi ellentétek kiéleződésének, a középkori keresztény világkép megrendülésének, továbbá a pestisjárvány pusztításának.

A képzőművészetben kiemelkedő Buonamico Buffalmacco freskója A Halál diadala címmel Pisában, id. Pieter Bruegel azonos című festménye, valamint Hans Holbein negyven fametszete a 16. század első feléből, ezek közül egyet láthatnak képünkön is. A költészetben kiemelkedő François Villon híres Haláltánc-balladája, amelyet a magyar olvasóközönség leginkább Faludy György átköltésében ismer.

A haláltánc zenei megfogalmazásait tekintve érdemes mindenekelőtt szót ejtenünk a 13. századi ferences rendi szerzetes, Tomasso da Celano (Celanói Tamás) híres verséről, a Harag napjáról (Dies irae). A szöveg 14. század körüli gregorián megzenésítése hamarosan a gyászmisék állandó sequentiájává vált, s később is számos zeneszerzőt megihletett, ha a halálról kellett valamilyen zenét a papírra vetni. A Dies irae feldolgozása számos Requiem-megzenésítés részét képezi, a leghíresebb talán Mozart és Verdi alkotása. A Dies irae gregorián dallama főképp a romantika korának szerzőit ihlette meg, így szerepel Hector Berlioz 1830-ban bemutatott Fantasztikus szimfóniájának utolsó tételében, a Boszorkányszombatban, valamint főtémája Liszt Ferenc variációs technikán alapuló híres remekművének, az először 1849-ben befejezett (majd kétszer is revideált) Haláltáncnak, amelyet szerzője zongorára és zenekarra komponált meg.

Danse macabre címmel a francia Camille Saint-Saëns Op. 40-es dalát (Henri Cazalis versére) 1872-ben mutatták be, s ennek a dalnak az alapgondolatából született két év múlva a Haláltánc című szimfonikus költemény, amelyben a halált szólóhegedűvel személyesíti meg a komponista. Ez a hangszer egyébként a képi ábrázolásokon is megjelenik esetenként a csontváz kezében, ezért a zeneművekben is elég gyakran a halállal kapcsolják össze a szólóhegedű jelenlétét, ismert példa erre még Gustav Mahler II. „Feltámadás” szimfóniája. Saint-Saëns darabja a Halloween ünnepéhez is kapcsolódik, mivel annak legendáját dolgozza fel, a halál akkor jelenik meg csontváz formájában és táncol az emberekkel. A darabban kiemelt szerep jut még a xilofonnak, amely a csontok zörgését hivatott szolgálni. A komponista a Haláltánc főtémáját felhasználja Az állatok farsangjában is a Fosszíliák című tétel zenei alapjául. 

A Halloween boszorkányünnepéhez kapcsolódik még Muszorgszkij Éj a kopár hegyen (1867; 1886) című szimfonikus fantáziája, amely Berlioz Fantasztikus szimfóniájához hasonlóan szintén egy boszorkányszombatot ábrázol. Muszorgszkij 1875 és 1877 között komponálta másik halál témájú művét, a Golenyiscsev-Kutuzov verseire írott A halál dalai és táncai című dalciklust. A négy tételben a halál négy áldozatot szed: altatót énekel a gyermeknek, szerelmes szerenádot egy szép hölgynek, halálba táncoltatja egy trepakkal a muzsikot, valamint együtt masírozik a hadvezérrel a csatamezőn. A dal műfajában sem új a téma, gondoljunk csak Franz Schubert A halál és a lányka című darabjára, amelyet később d-moll vonósnégyesében is felhasznált.

Végezetül visszatérve még a Dies irae dallamára, két igen híres kompozíciót kell még megemlítenünk, mindkettőt Szergej Rahmanyinov tollából: a zongorára és zenekarra komponált Rapszódia egy Paganini-témára (valószínűleg a téma Lisztre való utalásként szólal meg), valamint a Holtak szigete című szimfonikus költemény, ez utóbbit Arnold Böcklin híres festménye ihlette. Persze itt megemlíthetjük Max Regert és Antalffy-Zsiross Dezsőt is, akik szintén tollat és kottapapírt ragadtak a festmény láttán, de innen máris egy másik távlat nyílt meg előttünk, amely egy újabb kifogyhatatlan zenei példatárhoz vezetne bennünket…