"Magyar éneket, táncot, ha csak lehet, ne a tanító, ne a szabadművelő tanítson be. Legyen az ő feladata, hogy kikeresse a faluban azt az öregasszonyt, vagy embert, akiről megállapítja, hogy jól ismeri a hagyományt"- írta a magyar népzene tanításáról Lajtha László, aki Bartók és Kodály kortársaként nemcsak a magyar népzenekutatás kiemelkedő alakja volt, hanem a múlt század egyik legjelentősebb magyar zeneszerzője is.

 

 

 

Az 1892. június 30-án született Lajtha zeneművészeti főiskolát végzett, ahol zeneszerzést, zongorázást tanult. Külföldi egyetemekre járt, majd állam- és jogtudomány, 1913-ban pedig közgazdasági doktorátust szerzett, ugyanebben az évben a Magyar Nemzeti Múzeum hangszertárának őre lett. A népzenegyűjtési munkába az 1910-es években kapcsolódott be, a népzenei kincs mentését haláláig folytatta. 1914-18-ig katonai szolgálatot tett az I. világháborúban, ahol kétszer is megsebesült. A háború után egy ideig a Néprajzi Múzeum igazgatója is volt. 1919-től a Nemzeti Zenede tanára, 1945–49-ig igazgatója, ezzel párhuzamosan egy évig töltötte be a Magyar Rádió igazgatói posztját. 1951-ben Kossuth-díjjal tüntették ki, 1952 pedig A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán tanított népzenegyűjtést és lejegyzést. 1963. február 16-án hunyt el. Az idén 48 éve eltávozott népzenekutató és zeneszerző 1929-ben komponált III. vonósnégyesével elnyerte a Coolidge-díjat, de egész életművével nemzetközi érdeklődést, sőt, olykor a hazainál élénkebb visszhangot keltett.

Lajtha a népzene gyűjtését a XX. századi magyar zene nagy alakjaival együtt kezdte. Bartók, Kodály és Ortutay munkatársaként az autentikus magyar parasztzenét rögzítő Patria lemezsorozat egyik fő szervezője, majd a népzenei felvételek folytatásának legfőbb szorgalmazója volt. Az ő nevéhez fűződik a magyar hangszeres népzene felfedezése: számos népzenei hanglemezt készített, melyek közül különösen jelentőséggel bírnak cigányzenekari gyűjtései. Munkássága nélkül elképzelhetetlen lett volna az a hangszeres népzenei reneszánsz, amely a 70-es évek elején a Táncház mozgalom kialakulásához vezetett. Gyakran tartott előadásokat itthon és külföldön, zenei és néprajzi témájú cikkeket közölt. Hagyatékának legjelentősebb része Hagyományok Házába, a róla elnevezett Hagyományőrző Műhelybe került.

Bár Lajthát tartják a Magyarországon élt szerzők közül a leginkább „franciásnak”, e megközelítés félrevezető lehet, hiszen meglehetősen egyéni utat járt be, aminek csupán egy része volt a francia zene. Gyökérzetének egyik legvastagabb szála kétségtelenül a magyar népzene. Lajtha – némi öniróniával – így jellemzi helyzetét: „Furcsa sorsra jutottam. Magyarországon legtöbbször azt írják rólam, hogy muzsikám egyik fő jellege, hogy franciás, Franciaországban meg még akkor is magyar folklórt emlegetnek, mikor én azt hiszem, és bizonyítani is tudom, hogy abban a muzsikában bizony semmi folklór nincsen.”

Nemrégiben került elő a zeneszerző eddig ismeretlen, zongora-négykezes művének kézirata, amit 2008 áprilisában Jandó Jenő és Balogh József zongoraművész mutatott be a Művészetek Palotájában. Lajtha műve köré épülő koncert bő félházas látogatottsága bizonyította, hogy a Bartók által már fiatalon "kiemelkedően tehetséges és vállalkozó szellemű komponistaként" emlegetett szerzőről még ma sem tudunk eleget. Ezen kívánt változtatni a 2010-ben megjelent két kötet, mely árnyaltabb képet ad Lajtha zeneszerzői és népzenei munkásságáról. Erdélyi Zsuzsanna A kockás füzet - Úttalan utakon Lajtha Lászlóval című könyvében baráti hangvételű beszélgetéseken keresztül ír a komponista műveiről, az alkotófolyamat céljairól, lelki háttereiről. Solymosi Tari Emőke, zenetörténész, a 2007-ben megjelent, Lajtha A kék kalap című operáját bemutató "...magam titkos szobája" című alkotás szerzője pedig a Két világ között - beszélgetések Lajtha Lászlóról című olvasmányos interjúkötetben teszi elérhetővé és élményszerűvé Lajtha értékes gondolatait és sokszínű személyiségét.